Kezdem unni, hogy szinte soha nem tudom, milyen nap van, amikor írok.
Kedves Naplóm!
Na, hol is kezdjem. Á, megvan, reggel egy idegen szobában ébredtem, fogalmam sem volt, hol vagyok, de volt egy olyan érzésem, hogy nem itt kellene. Míg én nagyban gondolkoztam, hallottam az ajtót nyikorogni. Nagy meglepetésemre nem más állt az ajtóban, mint a vadász. (Igen, sajnos a nevét még mindig nem tudom.)
– Szia, látom, felébredtél. – Jé, most vettem csak észre, milyen szép tengerzöld szemei vannak.
– Köszönöm, hogy elhoztál, miután elájultam. – Biztos, hogy elpirultam volna, ha nem gyakoroltam volna kiskorom óta, hogy ilyenkor hogyan is kell lereagálni a dolgokat hogy, hogy közben nem fő a fejem.
– Nem tesz semmit – mondta mosolyogva. – Ohh az a mosoly, azt hiszem, mindjárt elfolyok az ágyban. Öh, izé, most vettem csak észre, hogy eltűnt rólam a ruha, és csak a csipke bugyim meg a melltartóm maradt rajtam. Amilyen gyorsan csak tudtam, a takaró alá bújtam. Hallottam a fojtott röhögését.
– Leraktam a ruháidat az ágyra, amíg átöltözöl, addig kimegyek – mondta, és hallottam a hangján, hogy vigyorog. Chö, férfiak… majdnem el is felejtettem, miért hagytak egyedül, hát persze, hogy azért hagytak magamra, hogy felöltözzek. Hé, ezek nem is a saját ruháim, jó, ha nincs más. Egy fekete, szakadt csőfarmer volt félvállas, sötétzöld, pandás pólóval, és még egy bőrkabát is volt. Azt hiszem, elkönyvelhetem, hogy amikor felvettem ezeket és belenéztem a fali állótükörbe, hát nem én néztem vissza magamra. Enyhén kócos haj, rocksztáros külső, már csak egy bakancs hiányzott. Amikor kimentem a szobából, azt hiszem, nem csak én lepődtem meg új külsőm láttán, de hogy őszinte legyek, nekem a régi jobban bejött.
– Mindenre számítottam, csak arra nem, hogy ilyen jól fog állni rajta. – Na, ez azért fájt, kikérem magamnak, igenis szép vagyok!
– Ez azért fájt. – Láttam rajta, hogy meglepődött a kijelentésemen, de hogy miért, azt nem tudom, amikor ő mondta.
– Ő, ezt hogy érted? – Úgy értem, idézlek „Mindenre számítottam, csak arra nem, hogy ilyen jól fog állni rajta.” Ezt nem te mondtad? – Azt hiszem, elgondolkodott, hogy mit is mondhatna nekem. Azt hiszem, ezzel most megfogtam.
– Igen ezt mondtam, vagyis izé, gondoltam…
– Tudtam, hogy érted azt, hogy ezt nem mondtad, hanem gondoltad?
– Úgy, ahogy mondom. – Szóval akkor tudok az emberek gondolataiban olvasni? Ez király! Erre még nem is gondoltam volna, de ezek szerint a Twilightnak is vannak igazságalapjai. Na, de most esküszöm, azt sem tudna meglepni, ha a Volturi valamelyik tagja hirtelen megjelenne. Na, próbáljuk meg még egyszer, hátha megint sikerül.
Nekem ez nagyon furcsa, lehet, hogy valamelyik őse tagja volt a vadászoknak? Áh, az lehetetlen! Akkor nem lennének ilyen vörösek a szemei. A vámpíroknak meg tudtommal nincsenek különleges képességei… lehet, hogy vérfarkas. Na, jó ez még viccnek is rossz volt.
Hogy én milyen ügyes vagyok. Ezt el kell mondanom Vladnak.
– Nekem mennem kell, otthon már biztosan aggódnak értem. – Vagyis nem hiszem, de ezt neki nem kell tudnia. – Köszönöm szépen, hogy elhoztál, amikor elájultam, a ruhákat majd visszaküldetem.
– Igazán nincs mit, a ruhákat pedig tartsd meg nyugodtan. – Úristen, megint elmosolyodott, olyan szépen mosolyog. (úristen kezdek olyan lenni mint egy szerelmes csitri)
– Gyere, kikísérlek. – Elindult az ajtó felé, én pedig követtem.
– Remélem, még találkozunk… ő, még mindig nem mondtad meg, hogy hívnak, jaj, én is milyen modortalan vagyok. Az én nevem Mina, örülök, hogy megismerhetlek. – Azt már inkább nem tettem hozzá, hogy Tepes, mert akkor biztosan nem enged el.
– Teljesen kiment a fejemből nekem is, hogy be kéne mutatkoznom. Az én nevem James van Helsing.
– Örülök, hogy megismerhettelek, James. – Na, és most egy bájvigyor.
– Szintúgy, Mina kisasszony. – És már megint kezet csókol, nem hiszem el… nyá, tuti el fogok egyszer olvadni. (na, jó ezeket ki fogom törölni a naplómból, mert ha bárki tudomást szerez erről a naplóról, én ott halok meg, még egyszer…) Öh, izé, hol is tartottam? Na, ott tartottam, hogy miután kezet csókolt, és én majdnem elolvadtam, utána elindultam haza. Amikor hazaértem, még csak észre se vettek, de mire számítottam? Anyám nem is volt otthon, ahogy apám sem. Biztos megint valami üzleti tárgyaláson vettek részt. Olyan üres ez a nagy kastély a nagymama nélkül… Olyan fáradtnak érzem magam, azt hiszem, nem ártana egy kis pihenés. Miután lezuhanyoztam és fölvettem az epermintás pizsamámat, bebújtam a kényelmes ágyikómba. Rögtön el is nyomott az álom.

2013. szeptember 23. (kivételesen tudom a dátumot)
Kedves Naplóm!
Reggel arra keltem, hogy Vlad az ágyam fölött szobrozik. Eléggé furcsálltam, de ez még semmi nem volt ahhoz képest, amit mondott nekem.
– Csakhogy túlélted.
– Mit is? – Hát igen, reggel nem épp gyors a felfogásom.
– Mit, mit? – Éreztem a hangján, hogy nincs a legjobb formában. Villámcsapásszerűen ért a felismerés, hogy Vlad miről is hadovált nekem az imént.
– Ja, hogy azt, semmi bajom nem lett. A srác kicsit megbámult, de más nem történt.
– Értem. Akkor nem derült ki a kiléted? Ugye? – Kinek hisz ez engem, még szép, hogy tudok vigyázni magamra és a titkaimra egyaránt.
– Természetesen nem. – Megint sikerült elég fagyos hangnemet megütnöm, ami Vladnak is feltűnt, de valamiért nem szólt.
– Ma el kell mennünk valahova.
– Hova? – Na, erre kíváncsi leszek.
– Az új iskoládba. – Kezd elegem lenni ezekből az apró sokkokból, bár ha jobban meggondolom, nem is szeretem az iskolámat.
– Rendben. – Azt hiszem, meglepődött, hogy ilyen hamar belementem, és még csak nem is sipítoztam. – Jaj, majdnem elfelejtettem, hogy tudok az emberek – legalábbis eddig csak emberen próbáltam – gondolataiban olvasni. Tegnap jöttem rá, amikor meghallottam csak úgy spontán a vadász – azért mégsem mondhatom el, hogy tudom a nevét – gondolatait a fejemben. Azt hittem, meg is szólalt, de amikor válaszoltam neki, eléggé meglepődött.
– Mit ne mondjak, engem is teljesen ledöbbentettél, nem is tudtam, hogy egyes vámpíroknak lehet különleges képessége, de most már tudom. Akkor ezt majd el kell mondani az iskola igazgatójának, hogy majd tudd fejleszteni, és még az is kiderülhet, hogy van több rejtett képességed.
– Az nagyon jó lenne, nem? Amúgy mikor szándékozunk elindulni?
– Máris indulhatunk, kedveském. – Már megint ez a becézés, mindjárt rókázni fogok.
– Vlad, kimennél addig, amíg felöltözöm?! – Addig a pillanatig fel se tűnt, hogy még mindig az alvós ruhámban vagyok.
– Yes, my lady. – Na, ezt a becenevet el tudnám viselni egy ideig-óráig.
Amint Vlad kiment, bementem a gardróbomba, és kivettem a második kedvenc Loli ruhám, ez volt az egyetlen PirateLoli ruhám, de ez olyan aranyos volt, hogy muszáj volt megvennem. (megint eltértünk a tárgytól, sajnálatos módon ódákat tudnék zengeni a Loli stílusról) Felvettem a ruha mellé egy aranyos, fekete csizmát, egy fekete térdzoknit, aminek az oldalán van egy piros masni, és nem utolsó sorban felvettem egy piros masnis, csipkés kesztyűcskét. Amikor lementem az emeletről, elkezdtem keresni Vladot.
Hova a fenébe tűnhetett az vén denevér?
Már lassan az egész házat körbejártam, de még mindig nem találtam meg őt. Miután a kertet is végignéztem, kezdtem feladni a reményt, hogy valaha megtalálom. Mikor fordultam volna vissza, egyszerre csak ott termett szemben velem.
– Mehetünk? – Fel se tűnt neki, hogy majdnem frászt kaptam.
– Igen – feleltem neki duzzogva, de amint kiléptünk a kapun, elcsodálkoztam, egy hintó állt ott, rajta egy furcsa címerrel. Vlad láthatta a csodálkozás az arcomon, mert rögtön megmagyarázta.
– Ez annak az iskolának a címere, ahová most megyünk.
Miután beszálltunk a hintóba, a kocsis elindította a lovakat. Fogalmam sincs, mennyi ideig mehettünk, mert amikor fölébredtem, akkor már egy teljesen más környéken jártunk.
– Lassan megérkezünk, Mr. Vlad – szólt hátra a kocsis.
– Köszönöm, hogy szólt – felelt neki vissza.
– Mennyi ideig aludtam? – Közben igyekeztem elnyomni egy ásítást.
– Azt hiszem, négy vagy öt órát aludhattál, mert már Brassóban vagyunk. – Elég sokat aludhattam akkor.
Mikor megint kinéztem, már elhagytuk az épületeket, és egy cseppet sem bizalomgerjesztő erdőben „kocsikáztunk”. Vlad nyugodtan ült mellettem, a szeme se rebbent.
– Mindjárt átmegyünk a védelmi mezőn – szólalt meg megint a kocsis, Vlad nem is válaszolt neki, csak hümmögött egy sort.
– Ez az iskola a világ legnagyobb iskolája, ahová vérfarkasok és vámpírok járhatnak békében, nyugalomban úgy, hogy veszély nem fenyegeti őket. Sajnos nem csak egy vadász van, de mind közül a legveszélyesebb Abraham van Helsing, aki Abraham Lincoln leszármazottja, de míg Lincoln csak boszorkányokat és vámpírokat üldözött, addig van Helsing már vámpírokat és vérfarkasokat is. Több falkát is kiirtott, mire megalakult a Vampire Werewolf Academic, röviden V. W. A.
Na, erre nem számítottam, de nem baj, a lényeg, hogy itt nem tudnak majd megölni.
– Anyámék tudnak arról, hogy hova jöttem? – Kétlem, hogy aggódnának, de ki tudja.
– Természetesen tudják, hogy felvételt nyertél ide, csak azt nem tudják, hogy milyen iskola is ez igazándiból. – Sejtettem, de nem érdekel.
Csak akkor vettem észre, hogy nem megyünk már, amikor a kocsis visszajött, hogy az összes cuccomat fölvitték már a szobámba.
– Köszönjük a segítséget. – És egy bőrzacskónyi aranyat adott át.
A portás rögtön fölismerte Vladot, és elmagyarázta nekem, hogy a 666. szoba az enyém (Véletlen? Kétlem. Ironikus? Igen). Miután megkaptam a kulcsomat és egy térképet az iskola alaprajzáról, benne, hogy melyik terem melyik, és stb., felmentünk a harmadik emeletre, mert onnan kezdődtek 600-800. szobák, minden emeleten kétszáz szoba volt. Útban a szobám felé nem is találkoztunk senkivel. Valószínű, még tartottak a délutáni órák vagy szakkörök. Amikor megtaláltuk a szobámat, röhögnöm kellett, ugyanis valaki jó poénnak tartotta, hogy megfordítsa a hatosokat. Hatalmas találékonyságra vall… Amikor bementünk a szobámba, szinte elállt a lélegzetem. Ahhoz képest, hogy ez egy kollégium, hatalmas volt a szobám. A hálóban volt egy hatalmas franciaágy, és egy hatalmas, saját fürdőszobája halvány rózsaszín és fekete csempével. Egy hatalmas sarokkád és egy egész alakos tükör. Amikor azt hittem, jobb már nem is lehetne, megláttam az egyenruhát, ami nagyon cuki volt.
Az egyenruha egy fekete, rakott szoknyából, egy fekete-vörös ingből, és a hozzávaló vörös nyakkendőből állt. Cipőnek egy térdig érő, lehajtós, fűzős, fekete csizma volt.
Miután megszemléltem, hogy mostantól miben is kell iskolába mennem, eldöntöttem, hogy megnézem az órarendemet.
Hétfő:
Nyelvtan
Ének
Matematika
Angol (emelt szintű)
Testnevelés
Biológia
Holtnyelvek (választott nyelv)
Ez volt a hétfő, és ez még semmi nem volt a többihez.
Kedd:
Matematika
Irodalom
Történelem
Fizika
Angol (emelt szintű)
Testnevelés
Holtnyelvek (választott)
Szerda:

Rajz
Képességfejlesztés (minden fajnak kötelező)
Energiaáramlás (vámpíroknak)
(Farkasoknak: Átváltozástan)
Kémia
Angol (sima)
Angol (emelt szintű)
Nyelvtan
Történelem
Csütörtök:

Testnevelés
Testnevelés
Képességfejlesztés
Energiaáramlás
(Farkasoknak: Átváltozástan)
Mérgek/Gyógynövények
Kémia
Fizika
Péntek:

Energiaáramlás (emelt szintű)
Képességfejlesztés
Fajtörténelem
Holtnyelvek (emelt szintű)
Osztályfőnöki
Edzőtermi akrobatika (vámpíroknak)
(Farkasoknak: Gimnasztika/ Erősítés)
Azt már tudom, hogy a pénteket szeretni fogom.
Miután megnéztem az órarendemet, hálát adtam Lucifernek, hogy csak egy hét múlva kezdek, hogy addig szokjam, hogy mi merre van, na meg persze a pénteki ofő órára be kell mennem bemutatkozni.
Hirtelen rápillantottam a digitális órámra, és elkerekedett szemekkel vettem tudomásul, hogy már múlt 11.30. Gyorsan elmentem fürdeni, felvettem a pizsamámat, és vártam a nagy holnapi bemutatkozásomat. Mielőtt elaludtam volna, beállítottam az ébresztőórámat 6.20-ra nehogy elkéssek, és persze legyen időm elkészülni és lemenni reggelizni.
2013. szeptember 24. péntek
Arra ébredtem fel, hogy az Orion de shout out című ébresztő számom szól az ébresztőmből.
Miután felvettem az egyenruhámat, lementem reggelizni. A reggeli svédasztalos volt, mindenki azt evett, amit akart. Én egy szelet pirítóst ettem sonkával és vajkrémmel, mellé pedig egy szűz hajadon vérét ittam (komolyan ez volt ráírva a dobozára).
Miután befejeztem az evést, elkezdtem megkeresni, hogy hol is van a 3/E osztály. Hamar megtaláltam (na, jó nem is olyan hamar, de úgy nagyjából húsz percembe telt maximum). Majdnem elkéstem, de ez mellékes. Az ujjaim még a szokottnál is jobban elfehéredtek, úgy szorítottam az oldaltáskám pántját. Az óra előtt még váltottam pár szót az osztályfőnökkel, mert ő tartja az energiaáramlás órát.
– Jó napot, Miss Charlie! Az én nevem Mina Tepes – mutatkoztam be a leendő ofőmnek.
– Á, igen, Mina kisasszony, Vladtól sok jót hallottam magácskáról – mondta, nekem meg majdnem leesett az állam. Vlad mondott rólam valamit, ráadásul jót? Ez nekem sehogy sem akart összeférni.
– Majd szólok, hogy mikor jöhetsz be, Mina drágám. – Errefelé mindenki drágámnak hív mindenkit? Vlad is néha ezzel jön, erre az ofő is.
– Rendben, Miss Charlie. – De ekkor a tanárnőm már nem is volt ott, ahol fél másodperccel ezelőtt állt. Bentről hallottam, ahogy az osztályfelelős elmondja, kik nincsenek jelen az órán. Hallottam, ahogy a tanárnő mondta az osztálynak, „Mától egy új osztálytársatok lesz, kérlek, legyetek vele rendesek. Kérlek, gyere be az osztályterembe, Mina.” Odamentem a tolóajtóhoz, elhúztam, majd odaálltam a tanárnő mellé, hogy bemutatkozzak. Éreztem, ahogy a tekintetükkel engem pásztáznak, ki leplezetlen kíváncsisággal, ki undorodva, hát eléggé megosztott volt, hogy ki milyen pillantással méregetett.

2013. szeptember 12., csütörtök

Kedves Naplóm!
Ez az első eset, hogy mióta megvagy, írok beléd, nem is tudom, hol kezdjem. Az lesz a legjobb, ha bemutatkozom. Szia! A nevem Mina, és Erdélyben lakom, a brani kastélyban, ami a nagyapámé, Vlad Tepesé (igen, azé a Vlad Tepesé) volt. Van egy bátyám és egy húgom. A húgom Mary, a bátyám Viktor.

2013. szeptember 13., péntek

Kedves Naplóm!
Ma felfedeztem egy titkos alagutat a könyvtárszobában, de nem mertem lemenni, mert a magántanárom, Miss Agata bármikor visszajöhetett volna, és ki tudja, mi történt volna, ha rajtakap – rossz esetben elmondta volna apámnak, vagy ami még annál is rosszabb, anyámnak, hogy nem csináltam meg a feladatot, helyette a kastélyban túráztam. Belegondolni is rémes, az a vén szipirtyó olyan, mint egy múmia… Sőt szerintem még azok se ennyire rosszak.

2013. szeptember 13., péntek, 23.58

Kedves Naplóm!
Két perc van éjfélig, de én még mindig nem bírok aludni, muszáj lemennem és megnéznem, mi van abban a titkos átjáróban. Lehet, hogy a családi kriptába vezet (reménykedem, hogy nem, de amilyen szerencsés vagyok, tuti ott kötök ki).

Már csak egy perc van éjfélig, és igazam volt, a családi kriptánál kötöttem ki. Hát, elég sötét van itt.
Á, találtam egy gyertyát, ami meg van gyújtva… Várjunk csak, miért van meggyújtva…? Lassan hátrafordultam, és kis híján szívrohamot kaptam, amikor megláttam magam előtt az évszázadok óta halott nagyapámat, Vlad Tepest. Éjfél volt…
Minden elhomályosult előttem, csak annyira emlékszem, hogy Vlad valamit suttogott a fülembe, de nem tudom, hogy mit.

2013. szeptember 14., szombat

Kedves Naplóm!
Reggel a saját szobámban ébredtem. Olyan volt, mintha a tegnap éjszakai képfoszlányok nem is lettek volna valódiak, csak a képzeletem szüleményei, az agyam fantazmagóriái, de amikor megfordultam, rá kellett jönnöm, hogy nincs akkora szerencsém, hogy csak álom legyen az egész, mert Vlad aki már vagy 1476 óta halott, vagyis ötszázharminchét éve, ott állt az ágyam mellett bár nem vagyok biztos benne, hogy a matektudásom] olyan jó kora reggel. Azt hiszem, el fogok ájulni…

Nem tudom milyen hónap milyen napja

Kedves Naplóm!
Mi történt velem? Mi ez a sok megmagyarázhatatlan, szürreális dolog, ami mostanában velem történt? Körülnéztem, hogy hol vagyok. És rá kellett jönnöm, hogy a kriptában vagyok, és egy koporsóban fekszem, még mindig a selyempizsamámban…

Hirtelen feltűnt Vlad alakja a sötétben.
– Jó reggelt, angyalom! – mondta nekem, szinte csontig hatoló nyugalom áradt belőle.

Nem tudom, mit kellett volna mondanom vagy tennem. Teljesen tanácstalan voltam, nem hiszem, hogy sűrűn megtörténik az emberrel, hogy az évszázadok óta halott őse egyszer csak kikel a sírjából, és elrabolja őt, bár nem volt egészen tiszta a kép, hogy mi is történt velem az elmúlt néhány napban. Hogy meddig lehettem eszméletlen, azt nem tudom. Vlad csak nézett kiismerhetetlen ábrázattal, nekem meg meghűlt az ereimben a vér, és azt is meg merem kockáztatni, hogy az előbb, amikor a szemébe néztem, megállt bennem az ütő… Amikor jobban megnéztem, nem volt pulzusom, és a szívem sem vert, azt hittem, meg fogok őrülni, ha ez így folytatódik, és megint magához hívott a jótékony sötétség…

Még mindig nem tudom, milyen nap van ma

Kedves Naplóm!
– Drága angyalkám, csak hogy végre hajlandó voltál felébredni! – vetette nekem oda flegmán a Vlad.

– Bocs, csak kisebb sokkhatás ért – morogtam.

– Velem te ne szemtelenkedj! – Hangja mint mennydörgés visszhangzott a kis helyiségben. Be kell vallanom, egy kicsit megrémültem, de megembereltem magam, és kinyögtem egy normális bocsánatot.

– Légy szíves mondd el, hogy milyen hónap van! Hányadika van ma? És a legfontosabb: hol vagyunk? – kérdeztem, miközben körbenéztem a kis helyiségben. Nem volt túl nagy, de ami szemet szúrt, az a másik két koporsó volt.

– Azt hiszem, 2013-at írunk, és szeptember 17-ét. A kriptában vagyunk, te meg a koporsómban fekszel. Mit kell ezen tudni? Számodra a napok, hónapok, évek már nem jelentenek semmit. – Az utolsó kijelentésen annyira meglepődtem, hogy olyan hangot hallattam, mint aki mindjárt megfullad.

– Várjunk csak, meddig voltam eszméletlen? – 14–17-ig három nap telt el, akkor három nap nekem szinte teljesen kiesett? – Na jó, gondoljunk bele, három nap ugyebár elég sok idő, azalatt valószínű, hogy feltűnt valakinek, hogy nem vagyok a szobámban meg úgy sehol, bár ki tudja, anyámék soha nem is néznek be hozzám, a tanáromról meg ne is beszéljünk.

– Azt hiszem, az első eszméletvesztésed csak két napig tartott. Meglepően jól bírtad a vámpírrá változást, csak egyszer ordítottál fel, bár… Lehet, hogy ez csak azért volt, mert te vagy, drága lányom, az ezredik utódom, aki vámpírnak született, de az erőd még aludt, ezért meg kellett harapjalak, hogy az fölébredjen. – Mit is mondott az előbb? Azt hiszem, nem fogtam fel, szóval…

– Mi van?! – Azt hittem, megint sokkot kapok.

– Nyugodj meg, kedvesem! – szólalt meg negédes hangon Vlad. Azt hittem, elhányom magam, de a gyomrom akkorát kordult, hogy szerintem még a pokolban is meghallották. Én, aki még soha nem pirultam el, olyan vörös voltam, mint egy paradicsom, sőt még rosszabb. Még jó, hogy a kriptában nem volt tükör, így nem láthattam a szégyentől égő arcomat.

– Jaj, bocsáss meg nekem, elfelejtettem, hogy ébredés után hatalmas éhség lesz rajtad úrrá! – És tényleg úgy nézett, mint aki sajnálja, én meg kistányérnyi szemekkel bámultam rá…

– Ezzel azt akarod mondani, hogy meg kell ölnöm egy embert vagy egy szerencsétlen, védtelen állatot? – kérdeztem egyre jobban elsápadva.

– Pontosan – felelte ridegen, és én elkezdtem sírni, nem csak azért, mert gyáva vagyok, hanem mert szeretem az állatokat. Az embereket már kevésbé, de én soha nem tudnék megölni egy ártatlan állatot se. Reménykedve elkezdtem motyogni, miközben bőgtem:

– Ál… ál… állatot ne… nem ölök meg! – mondtam sírva, mégis határozottan, amivel láthatóan megleptem Vladot.

– Ahogy gondolod, de ha nem eszel, meg fogsz halni, és hidd el, te ezt sem akarod – mondta érzelemmentes hangon. Én meg még elszántabb lettem.

– Induljunk! – nyújtotta felém a kezét, én meg úgy néztem rá, mint borjú az új kapura, aztán eszembe jutott, hogy még mindig a koporsóban fekszem. Felültem, és elfogadtam a segítségnyújtását.

– Nekem át kell öltöznöm – mondtam komolyan, mert ugyebár nem akartam véres ruhában kimenni az utcára. – Nappal van vagy éjszaka? – Fényes nappal egy újonc vámpírlány és egy középkori vámpír a kastélyban is érdekes látvány lett volna.

– Tőlem átöltözhetsz, de senki nem fog ezzel foglalkozni éjszaka. – Nagyon tenyérbemászó volt ez az udvariaskodó modor, de mit vár az ember egy több mint ötszázharminchét éves hullától? Felmentünk a titkos átjárón egészen a könyvtárig, onnan pedig a szobámba, ami akkora volt, mint egy nagyobb lakosztály különleges gardróbszobával. Kivettem a kedvenc Goth Lolita ruhám, csizmám, kalapom és csipkekesztyűm. Hát igen, én egy ízig-vérig Lolita lány vagyok, és azon belül is Goth Lolita, de a Sweet Lolita stílust sem vetem meg. De eltértünk a tárgytól. Miután felöltöztem, és kisétáltam a gardróbszobából, megfogtam csipkés, fekete esernyőmet, és intettem nagyapámnak, hogy kövessen. A szobámban volt egy másik, titkos átjáró, amiről már régóta tudtam, de most kellett először használnom. A hátsó kertben kötöttünk ki, onnan elindultam a hátsó kapuhoz. Kinyitottam az esernyőmet, amint kiértünk a kertből. Nagyapám is megszólalt végre.

– Látom, ismered a titkos utakat, amik kivezetnek a házból. – Szemében elismerést véltem felfedezni, de lehet, hogy csak a képzeletem szórakozott velem, bár ki tudja, mi járhat a fejében egy ősi vámpírnak, azon belül is egy nemesnek.

– A közeli városba megyünk – mondtam ellentmondást nem tűrő hangnemben. Ami meglepett, az az volt, hogy nagyapám csak beletörődően sóhajtott egyet utasítható hangom hallatán. Az volt a furcsa, hogy nem féltem tőle egy kicsit sem, pedig az elején nagyon megrémültem, hiszen mégiscsak ő a „karóba húzó”. Elkezdtünk lefelé sétálni a városba. Hát igen, a kastély egy hegyoldalon van, a város meg alatta. Mikor leértünk, elkezdtünk mászkálni a kihalt utcákon. Egyszer csak megszólalt az én imádott nagyapám, és én érdeklődve odafordítottam a fejem.

– Ahogy gondolod, de lenne egy apróság: nem csak én ébre… – De nem tudta befejezni mondandóját, ugyanis egy velem körülbelül egykorú, megjegyzem, nagyon cuki srác épp rám esett az egyik tetőről. (Mikre tudok én gondolni ilyen helyzetben is!)

– Nagyon sajnálom, kisasszony – mondta udvariasan, miközben segített felkelni a földről. Lesöprögettem a ruhám, közben a srác egy kicsit megbámult. Hát igen, nem vagyok átlagos látvány, éjfekete hajam van, ami leér a csípőmig. Százhatvanhét centiméter magas vagyok, és most már vörös szemű – eddig nagyon világos kék szemem volt, de ez lényegtelen, és mellesleg loli stílusú.

– Valami baj van? – kérdeztem meg, mire hirtelen összeszedte magát, és megszólalt.
– Nem, semmi, csak keresek valakit. – Kíváncsi voltam, kit kereshet egy tetőn, éjszaka, a kihalt utcán.

– Értem, akkor szia, további jó keresgélést! – Látványosan pukedliztem egyet, és ahogy láttam, egy kicsit elpirult jelenetem nézve, amin magamban jót nevettem.

– Szia, remélem, még találkozunk! – És kezet csókolt. Most rajtam volt a pirulás, de reméltem, hogy nem vette észre, milyen hideg a kezem, bár volt rajtam egy kisebb, fekete csipkés kesztyű. Jé, észre se vettem, hogy Vlad eltűnt, csak akkor, amikor hirtelen előttem termett. Nem mondom, meglepődtem, hogy ilyet is tud ez a vén csont, de ki tudja, mikre képesek még a vámpírok. Vajon én is tudok ilyeneket? És tényleg igaz lehet, hogy a vámpírok denevérré változnak, vagy az csak mese? Hmm, egyszer majd megkérdezem tőle.

– Amúgy mit szerettél volna mondani, mielőtt az a srác rám esett? – kérdeztem egy kicsit túl nyugodtan, mintha nem érdekelt volna, pedig nagyon is érdekelt. Csak fel ne tűnjön neki, hogy érdekel a mondandója, mert még elbízza magát.

– Csak annyit, hogy nemcsak én ébredtem fel régóta tartó álmomból, hanem a híres vámpírvadász, Abraham van Helsing is visszatért az élők közé, hogy befejezze, amit elkezdett, és most az ő leszármazottjával találkoztál, drága Alice – közölte velem tényszerűen, hogy az a helyes pasi nem lehet az enyém. Pedig milyen finom illata volt a vérének! Ezekre a gondolatokra megint hatalmasat kordult a hasam.

– Jössz, kedveském? – mondta nekem negédes hangnemben, viszketett a tenyerem, hogy felképeljem hőn szeretett Vlad bácsi. Na jó, csöpögött minden egyes szavam a gúnytól. – Vagy inkább éhen halsz?

– Örülnél neki, igaz? De… – hatásszünet – el kell szomorítsalak, nem akarok éhen halni. – Közben ártatlanul pillogtam, mint egy kis angyal. Hehe, angyal, érdekes, talán régen az lehettem, mielőtt a nagymamám meghalt, azóta inkább egy démonra hasonlítok.

– Akkor gyere! – Követtem, és megéreztem, hogy nem messze tőlünk egy részeg ember felsértette a lábát, és vérzik. A nyál összefutott a számban, és elkezdtem gyorsabban sétálni, de még mindig kihúzott, egyenes háttal. Mikor odaértem, láttam, hogy egy harminc év körüli, részeg pasi az, és kedvesen megszólaltam:

– Segítsek, uram? – Fú, hogy tudtam ilyen hangszínt megütni?! Ez nekem fájt. De a férfi csak bólintott, annyira még nem lehetett részeg, mert tudott értelmesen gondolkodni, legalábbis szerintem, a lényeg az, hogy éreztem a vér csábító illatát, ami egyre csak vonzott, mint a mágnes. Éreztem, ahogy szemfogaim megnyúlnak, és a szemem elkezdett vérvörösen izzani. Felsegítettem a férfit, és odahajoltam a nyakához, először csak végignyaltam az ütőér mentén a bőrét, majd beleharaptam. Szinte hallottam, ahogy a fogaim átszakították a nyakán a bőrt, kortyoltam belőle párat, és elöntött a vérszomj.

Sötétvörös aura kezdett körvonalazódni a testem körül, és szemeim még jobban felizzottak, szinte világítottak a sötét, kihalt utcán, ahol csak pár fiatal álldogált – az utca végén, a sikátor mellett megvoltak a következő áldozati bárányok. Kiszívtam áldozatom minden csepp vérét, és elkezdtem szép lassan közeledni az öttagú csoport felé. Nem hiszem, hogy észrevették volna az előbbit. Nem is láttak, annyira bele voltak merülve a beszélgetésbe és a piájukba. Könnyű volt elintézni ezeket a kis férgeket. Negédes mosolyra húztam ajkaimat lenyalva róluk első áldozatom vérét. Szemfogaim még mindig meg voltak nyúlva.

– Sziasztok, fiúk, én is csatlakozhatok? – Szinte szétvetett a vér utáni sóvárgás, de még tartottam magam, visszafogtam vörösen izzó aurámat, nehogy elszaladjanak félelmükben. Bár a félelmük jogos volt…

– Gyere ide, cicababa! – suttogta nekem az egyik, én meg odamentem mellé, mint egy engedelmes kiskutya, éreztem, ahogy átkarolja a derekam, de nem foglalkoztam vele. Majdnem elhánytam magam, de hatalmas önuralmamat megcsillogtatva kibírtam. Közelebb hajoltam hozzá, vagyis inkább a nyakához, és hirtelen beleharaptam, de csak finoman, nehogy megtudja, mire készülök. A fiú meglepetten felnyögött, de nem taszított el. Vérszomjas mosolyra húztam ajkaimat, és még egyszer beleharaptam, de most sokkal erősebben. Tiltakozni sem maradt ideje, mert már nagyokat kortyoltam a véréből ügyelve arra, hogy egy csepp se menjen a ruhámra. A társai csak akkor vették észre piától való kábultságuk miatt, amikor már minden csepp vérét kiszívtam áldozatomnak, és élettelenül terült el lábaim előtt.

– Ti következtek – mondtam sejtelmes hangon, szinte suttogva.

– M… mi a fene vagy te?! – kérdezte az egyik remegő hangon, én csak mosolyogni tudtam. A félelme nem volt alaptalan.

– Szerinted mi vagyok? – kérdeztem szinte már túlontúl nem e világi hangon. De mielőtt válaszolni tudott volna, a nyakára tapadtak az ajkaim, és éreztem, ahogy a friss vér végigáramlik az egész testemen ezzel felforrósítva jéghideg bőrömet. Megborzongtam, és még jobban szívni kezdem áldozatom vérét. A másik hármat hamar elintéztem, és még a ruhám se lett piszkos. Ezért megveregettem képzeletben a vállamat: harminc liter vért megittam, és még a ruhám sem lett piszkos – nagyon profi vagyok. Vlad szinte meg se tudott szólalni a hatalmas döbbenettől, hogy mi lehetett az a vörös aura és a vérszomjtól világító szemeim, én sem tudtam, de azt igen, hogy az eddigi nyugis életemnek vége.

– Hát ezt jól elintézted – nézett rám, én meg csak vigyorogtam, fogaim immáron normális méretűek voltak. Hirtelen zajt hallottam, és éreztem, hogy a vámpírvadász itt van, ezért gyorsan bevetettem színészi tehetségemet, és elkezdtem műsírni, vagyis jobban mondva bőgni, és átkaroltam magamat karjaimmal a térdem előtt, és előre-hátra hintáztam. A fiú odajött hozzám, és átkarolta a vállam. Vlad természetesen elhúzta a csíkot, nehogy észrevegye őt a vadász.
– Mi történt ezekkel a szerencsétlen emberekkel? – kérdeztem elhaló hangon, már-már úgy, mint egy halott. Ja, az is vagyok. Megint elfojtottam egy vigyort.

– Ezt egy vámpír művelte… – Sziszegte a mondatot, akár egy kígyó. Na, annyira nem voltam vagyis vagyok rossz, vagy mégis? Hirtelen rosszul lettem, és eszméletemet vesztettem.

2013. szeptember 12., csütörtök

Kedves Naplóm!
Ez az első eset, hogy mióta megvagy, írok beléd, nem is tudom, hol kezdjem. Az lesz a legjobb, ha bemutatkozom. Szia! A nevem Mina, és Erdélyben lakom, a brani kastélyban, ami a nagyapámé, Vlad Tepesé (igen, azé a Vlad Tepesé) volt. Van egy bátyám és egy húgom. A húgom Mary, a bátyám Viktor.

2013. szeptember 13., péntek

Kedves Naplóm!
Ma felfedeztem egy titkos alagutat a könyvtárszobában, de nem mertem lemenni, mert a magántanárom, Miss Agata bármikor visszajöhetett volna, és ki tudja, mi történt volna, ha rajtakap – rossz esetben elmondta volna apámnak, vagy ami még annál is rosszabb, anyámnak, hogy nem csináltam meg a feladatot, helyette a kastélyban túráztam. Belegondolni is rémes, az a vén szipirtyó olyan, mint egy múmia… Sőt szerintem még azok se ennyire rosszak.

2013. szeptember 13., péntek, 23.58

Kedves Naplóm!
Két perc van éjfélig, de én még mindig nem bírok aludni, muszáj lemennem és megnéznem, mi van abban a titkos átjáróban. Lehet, hogy a családi kriptába vezet (reménykedem, hogy nem, de amilyen szerencsés vagyok, tuti ott kötök ki).

Már csak egy perc van éjfélig, és igazam volt, a családi kriptánál kötöttem ki. Hát, elég sötét van itt.
Á, találtam egy gyertyát, ami meg van gyújtva… Várjunk csak, miért van meggyújtva…? Lassan hátrafordultam, és kis híján szívrohamot kaptam, amikor megláttam magam előtt az évszázadok óta halott nagyapámat, Vlad Tepest. Éjfél volt…
Minden elhomályosult előttem, csak annyira emlékszem, hogy Vlad valamit suttogott a fülembe, de nem tudom, hogy mit.

2013. szeptember 14., szombat

Kedves Naplóm!
Reggel a saját szobámban ébredtem. Olyan volt, mintha a tegnap éjszakai képfoszlányok nem is lettek volna valódiak, csak a képzeletem szüleményei, az agyam fantazmagóriái, de amikor megfordultam, rá kellett jönnöm, hogy nincs akkora szerencsém, hogy csak álom legyen az egész, mert Vlad aki már vagy 1476 óta halott, vagyis ötszázharminchét éve, ott állt az ágyam mellett bár nem vagyok biztos benne, hogy a matektudásom] olyan jó kora reggel. Azt hiszem, el fogok ájulni…

Nem tudom milyen hónap milyen napja

Kedves Naplóm!
Mi történt velem? Mi ez a sok megmagyarázhatatlan, szürreális dolog, ami mostanában velem történt? Körülnéztem, hogy hol vagyok. És rá kellett jönnöm, hogy a kriptában vagyok, és egy koporsóban fekszem, még mindig a selyempizsamámban…

Hirtelen feltűnt Vlad alakja a sötétben.
– Jó reggelt, angyalom! – mondta nekem, szinte csontig hatoló nyugalom áradt belőle.

Nem tudom, mit kellett volna mondanom vagy tennem. Teljesen tanácstalan voltam, nem hiszem, hogy sűrűn megtörténik az emberrel, hogy az évszázadok óta halott őse egyszer csak kikel a sírjából, és elrabolja őt, bár nem volt egészen tiszta a kép, hogy mi is történt velem az elmúlt néhány napban. Hogy meddig lehettem eszméletlen, azt nem tudom. Vlad csak nézett kiismerhetetlen ábrázattal, nekem meg meghűlt az ereimben a vér, és azt is meg merem kockáztatni, hogy az előbb, amikor a szemébe néztem, megállt bennem az ütő… Amikor jobban megnéztem, nem volt pulzusom, és a szívem sem vert, azt hittem, meg fogok őrülni, ha ez így folytatódik, és megint magához hívott a jótékony sötétség…

Még mindig nem tudom, milyen nap van ma

Kedves Naplóm!
– Drága angyalkám, csak hogy végre hajlandó voltál felébredni! – vetette nekem oda flegmán a Vlad.

– Bocs, csak kisebb sokkhatás ért – morogtam.

– Velem te ne szemtelenkedj! – Hangja mint mennydörgés visszhangzott a kis helyiségben. Be kell vallanom, egy kicsit megrémültem, de megembereltem magam, és kinyögtem egy normális bocsánatot.

– Légy szíves mondd el, hogy milyen hónap van! Hányadika van ma? És a legfontosabb: hol vagyunk? – kérdeztem, miközben körbenéztem a kis helyiségben. Nem volt túl nagy, de ami szemet szúrt, az a másik két koporsó volt.

– Azt hiszem, 2013-at írunk, és szeptember 17-ét. A kriptában vagyunk, te meg a koporsómban fekszel. Mit kell ezen tudni? Számodra a napok, hónapok, évek már nem jelentenek semmit. – Az utolsó kijelentésen annyira meglepődtem, hogy olyan hangot hallattam, mint aki mindjárt megfullad.

– Várjunk csak, meddig voltam eszméletlen? – 14–17-ig három nap telt el, akkor három nap nekem szinte teljesen kiesett? – Na jó, gondoljunk bele, három nap ugyebár elég sok idő, azalatt valószínű, hogy feltűnt valakinek, hogy nem vagyok a szobámban meg úgy sehol, bár ki tudja, anyámék soha nem is néznek be hozzám, a tanáromról meg ne is beszéljünk.

– Azt hiszem, az első eszméletvesztésed csak két napig tartott. Meglepően jól bírtad a vámpírrá változást, csak egyszer ordítottál fel, bár… Lehet, hogy ez csak azért volt, mert te vagy, drága lányom, az ezredik utódom, aki vámpírnak született, de az erőd még aludt, ezért meg kellett harapjalak, hogy az fölébredjen. – Mit is mondott az előbb? Azt hiszem, nem fogtam fel, szóval…

– Mi van?! – Azt hittem, megint sokkot kapok.

– Nyugodj meg, kedvesem! – szólalt meg negédes hangon Vlad. Azt hittem, elhányom magam, de a gyomrom akkorát kordult, hogy szerintem még a pokolban is meghallották. Én, aki még soha nem pirultam el, olyan vörös voltam, mint egy paradicsom, sőt még rosszabb. Még jó, hogy a kriptában nem volt tükör, így nem láthattam a szégyentől égő arcomat.

– Jaj, bocsáss meg nekem, elfelejtettem, hogy ébredés után hatalmas éhség lesz rajtad úrrá! – És tényleg úgy nézett, mint aki sajnálja, én meg kistányérnyi szemekkel bámultam rá…

– Ezzel azt akarod mondani, hogy meg kell ölnöm egy embert vagy egy szerencsétlen, védtelen állatot? – kérdeztem egyre jobban elsápadva.

– Pontosan – felelte ridegen, és én elkezdtem sírni, nem csak azért, mert gyáva vagyok, hanem mert szeretem az állatokat. Az embereket már kevésbé, de én soha nem tudnék megölni egy ártatlan állatot se. Reménykedve elkezdtem motyogni, miközben bőgtem:

– Ál… ál… állatot ne… nem ölök meg! – mondtam sírva, mégis határozottan, amivel láthatóan megleptem Vladot.

– Ahogy gondolod, de ha nem eszel, meg fogsz halni, és hidd el, te ezt sem akarod – mondta érzelemmentes hangon. Én meg még elszántabb lettem.

– Induljunk! – nyújtotta felém a kezét, én meg úgy néztem rá, mint borjú az új kapura, aztán eszembe jutott, hogy még mindig a koporsóban fekszem. Felültem, és elfogadtam a segítségnyújtását.

– Nekem át kell öltöznöm – mondtam komolyan, mert ugyebár nem akartam véres ruhában kimenni az utcára. – Nappal van vagy éjszaka? – Fényes nappal egy újonc vámpírlány és egy középkori vámpír a kastélyban is érdekes látvány lett volna.

– Tőlem átöltözhetsz, de senki nem fog ezzel foglalkozni éjszaka. – Nagyon tenyérbemászó volt ez az udvariaskodó modor, de mit vár az ember egy több mint ötszázharminchét éves hullától? Felmentünk a titkos átjárón egészen a könyvtárig, onnan pedig a szobámba, ami akkora volt, mint egy nagyobb lakosztály különleges gardróbszobával. Kivettem a kedvenc Goth Lolita ruhám, csizmám, kalapom és csipkekesztyűm. Hát igen, én egy ízig-vérig Lolita lány vagyok, és azon belül is Goth Lolita, de a Sweet Lolita stílust sem vetem meg. De eltértünk a tárgytól. Miután felöltöztem, és kisétáltam a gardróbszobából, megfogtam csipkés, fekete esernyőmet, és intettem nagyapámnak, hogy kövessen. A szobámban volt egy másik, titkos átjáró, amiről már régóta tudtam, de most kellett először használnom. A hátsó kertben kötöttünk ki, onnan elindultam a hátsó kapuhoz. Kinyitottam az esernyőmet, amint kiértünk a kertből. Nagyapám is megszólalt végre.

– Látom, ismered a titkos utakat, amik kivezetnek a házból. – Szemében elismerést véltem felfedezni, de lehet, hogy csak a képzeletem szórakozott velem, bár ki tudja, mi járhat a fejében egy ősi vámpírnak, azon belül is egy nemesnek.

– A közeli városba megyünk – mondtam ellentmondást nem tűrő hangnemben. Ami meglepett, az az volt, hogy nagyapám csak beletörődően sóhajtott egyet utasítható hangom hallatán. Az volt a furcsa, hogy nem féltem tőle egy kicsit sem, pedig az elején nagyon megrémültem, hiszen mégiscsak ő a „karóba húzó”. Elkezdtünk lefelé sétálni a városba. Hát igen, a kastély egy hegyoldalon van, a város meg alatta. Mikor leértünk, elkezdtünk mászkálni a kihalt utcákon. Egyszer csak megszólalt az én imádott nagyapám, és én érdeklődve odafordítottam a fejem.

– Ahogy gondolod, de lenne egy apróság: nem csak én ébre… – De nem tudta befejezni mondandóját, ugyanis egy velem körülbelül egykorú, megjegyzem, nagyon cuki srác épp rám esett az egyik tetőről. (Mikre tudok én gondolni ilyen helyzetben is!)

– Nagyon sajnálom, kisasszony – mondta udvariasan, miközben segített felkelni a földről. Lesöprögettem a ruhám, közben a srác egy kicsit megbámult. Hát igen, nem vagyok átlagos látvány, éjfekete hajam van, ami leér a csípőmig. Százhatvanhét centiméter magas vagyok, és most már vörös szemű – eddig nagyon világos kék szemem volt, de ez lényegtelen, és mellesleg loli stílusú.

– Valami baj van? – kérdeztem meg, mire hirtelen összeszedte magát, és megszólalt.
– Nem, semmi, csak keresek valakit. – Kíváncsi voltam, kit kereshet egy tetőn, éjszaka, a kihalt utcán.

– Értem, akkor szia, további jó keresgélést! – Látványosan pukedliztem egyet, és ahogy láttam, egy kicsit elpirult jelenetem nézve, amin magamban jót nevettem.

– Szia, remélem, még találkozunk! – És kezet csókolt. Most rajtam volt a pirulás, de reméltem, hogy nem vette észre, milyen hideg a kezem, bár volt rajtam egy kisebb, fekete csipkés kesztyű. Jé, észre se vettem, hogy Vlad eltűnt, csak akkor, amikor hirtelen előttem termett. Nem mondom, meglepődtem, hogy ilyet is tud ez a vén csont, de ki tudja, mikre képesek még a vámpírok. Vajon én is tudok ilyeneket? És tényleg igaz lehet, hogy a vámpírok denevérré változnak, vagy az csak mese? Hmm, egyszer majd megkérdezem tőle.

– Amúgy mit szerettél volna mondani, mielőtt az a srác rám esett? – kérdeztem egy kicsit túl nyugodtan, mintha nem érdekelt volna, pedig nagyon is érdekelt. Csak fel ne tűnjön neki, hogy érdekel a mondandója, mert még elbízza magát.

– Csak annyit, hogy nemcsak én ébredtem fel régóta tartó álmomból, hanem a híres vámpírvadász, Abraham van Helsing is visszatért az élők közé, hogy befejezze, amit elkezdett, és most az ő leszármazottjával találkoztál, drága Alice – közölte velem tényszerűen, hogy az a helyes pasi nem lehet az enyém. Pedig milyen finom illata volt a vérének! Ezekre a gondolatokra megint hatalmasat kordult a hasam.

– Jössz, kedveském? – mondta nekem negédes hangnemben, viszketett a tenyerem, hogy felképeljem hőn szeretett Vlad bácsi. Na jó, csöpögött minden egyes szavam a gúnytól. – Vagy inkább éhen halsz?

– Örülnél neki, igaz? De… – hatásszünet – el kell szomorítsalak, nem akarok éhen halni. – Közben ártatlanul pillogtam, mint egy kis angyal. Hehe, angyal, érdekes, talán régen az lehettem, mielőtt a nagymamám meghalt, azóta inkább egy démonra hasonlítok.

– Akkor gyere! – Követtem, és megéreztem, hogy nem messze tőlünk egy részeg ember felsértette a lábát, és vérzik. A nyál összefutott a számban, és elkezdtem gyorsabban sétálni, de még mindig kihúzott, egyenes háttal. Mikor odaértem, láttam, hogy egy harminc év körüli, részeg pasi az, és kedvesen megszólaltam:

– Segítsek, uram? – Fú, hogy tudtam ilyen hangszínt megütni?! Ez nekem fájt. De a férfi csak bólintott, annyira még nem lehetett részeg, mert tudott értelmesen gondolkodni, legalábbis szerintem, a lényeg az, hogy éreztem a vér csábító illatát, ami egyre csak vonzott, mint a mágnes. Éreztem, ahogy szemfogaim megnyúlnak, és a szemem elkezdett vérvörösen izzani. Felsegítettem a férfit, és odahajoltam a nyakához, először csak végignyaltam az ütőér mentén a bőrét, majd beleharaptam. Szinte hallottam, ahogy a fogaim átszakították a nyakán a bőrt, kortyoltam belőle párat, és elöntött a vérszomj.

Sötétvörös aura kezdett körvonalazódni a testem körül, és szemeim még jobban felizzottak, szinte világítottak a sötét, kihalt utcán, ahol csak pár fiatal álldogált – az utca végén, a sikátor mellett megvoltak a következő áldozati bárányok. Kiszívtam áldozatom minden csepp vérét, és elkezdtem szép lassan közeledni az öttagú csoport felé. Nem hiszem, hogy észrevették volna az előbbit. Nem is láttak, annyira bele voltak merülve a beszélgetésbe és a piájukba. Könnyű volt elintézni ezeket a kis férgeket. Negédes mosolyra húztam ajkaimat lenyalva róluk első áldozatom vérét. Szemfogaim még mindig meg voltak nyúlva.

– Sziasztok, fiúk, én is csatlakozhatok? – Szinte szétvetett a vér utáni sóvárgás, de még tartottam magam, visszafogtam vörösen izzó aurámat, nehogy elszaladjanak félelmükben. Bár a félelmük jogos volt…

– Gyere ide, cicababa! – suttogta nekem az egyik, én meg odamentem mellé, mint egy engedelmes kiskutya, éreztem, ahogy átkarolja a derekam, de nem foglalkoztam vele. Majdnem elhánytam magam, de hatalmas önuralmamat megcsillogtatva kibírtam. Közelebb hajoltam hozzá, vagyis inkább a nyakához, és hirtelen beleharaptam, de csak finoman, nehogy megtudja, mire készülök. A fiú meglepetten felnyögött, de nem taszított el. Vérszomjas mosolyra húztam ajkaimat, és még egyszer beleharaptam, de most sokkal erősebben. Tiltakozni sem maradt ideje, mert már nagyokat kortyoltam a véréből ügyelve arra, hogy egy csepp se menjen a ruhámra. A társai csak akkor vették észre piától való kábultságuk miatt, amikor már minden csepp vérét kiszívtam áldozatomnak, és élettelenül terült el lábaim előtt.

– Ti következtek – mondtam sejtelmes hangon, szinte suttogva.

– M… mi a fene vagy te?! – kérdezte az egyik remegő hangon, én csak mosolyogni tudtam. A félelme nem volt alaptalan.

– Szerinted mi vagyok? – kérdeztem szinte már túlontúl nem e világi hangon. De mielőtt válaszolni tudott volna, a nyakára tapadtak az ajkaim, és éreztem, ahogy a friss vér végigáramlik az egész testemen ezzel felforrósítva jéghideg bőrömet. Megborzongtam, és még jobban szívni kezdem áldozatom vérét. A másik hármat hamar elintéztem, és még a ruhám se lett piszkos. Ezért megveregettem képzeletben a vállamat: harminc liter vért megittam, és még a ruhám sem lett piszkos – nagyon profi vagyok. Vlad szinte meg se tudott szólalni a hatalmas döbbenettől, hogy mi lehetett az a vörös aura és a vérszomjtól világító szemeim, én sem tudtam, de azt igen, hogy az eddigi nyugis életemnek vége.

– Hát ezt jól elintézted – nézett rám, én meg csak vigyorogtam, fogaim immáron normális méretűek voltak. Hirtelen zajt hallottam, és éreztem, hogy a vámpírvadász itt van, ezért gyorsan bevetettem színészi tehetségemet, és elkezdtem műsírni, vagyis jobban mondva bőgni, és átkaroltam magamat karjaimmal a térdem előtt, és előre-hátra hintáztam. A fiú odajött hozzám, és átkarolta a vállam. Vlad természetesen elhúzta a csíkot, nehogy észrevegye őt a vadász.
– Mi történt ezekkel a szerencsétlen emberekkel? – kérdeztem elhaló hangon, már-már úgy, mint egy halott. Ja, az is vagyok. Megint elfojtottam egy vigyort.

– Ezt egy vámpír művelte… – Sziszegte a mondatot, akár egy kígyó. Na, annyira nem voltam vagyis vagyok rossz, vagy mégis? Hirtelen rosszul lettem, és eszméletemet vesztettem.

Ma elindítottuk az új blogunkat. Kérjük kövesse figyelemmel, igyekszünk mindig friss információkat közölni. Az üzenetek nyomon követése RSS csatornán keresztül is lehetséges.