első rész

2013. szeptember 12., csütörtök

Kedves Naplóm!
Ez az első eset, hogy mióta megvagy, írok beléd, nem is tudom, hol kezdjem. Az lesz a legjobb, ha bemutatkozom. Szia! A nevem Mina, és Erdélyben lakom, a brani kastélyban, ami a nagyapámé, Vlad Tepesé (igen, azé a Vlad Tepesé) volt. Van egy bátyám és egy húgom. A húgom Mary, a bátyám Viktor.

2013. szeptember 13., péntek

Kedves Naplóm!
Ma felfedeztem egy titkos alagutat a könyvtárszobában, de nem mertem lemenni, mert a magántanárom, Miss Agata bármikor visszajöhetett volna, és ki tudja, mi történt volna, ha rajtakap – rossz esetben elmondta volna apámnak, vagy ami még annál is rosszabb, anyámnak, hogy nem csináltam meg a feladatot, helyette a kastélyban túráztam. Belegondolni is rémes, az a vén szipirtyó olyan, mint egy múmia… Sőt szerintem még azok se ennyire rosszak.

2013. szeptember 13., péntek, 23.58

Kedves Naplóm!
Két perc van éjfélig, de én még mindig nem bírok aludni, muszáj lemennem és megnéznem, mi van abban a titkos átjáróban. Lehet, hogy a családi kriptába vezet (reménykedem, hogy nem, de amilyen szerencsés vagyok, tuti ott kötök ki).

Már csak egy perc van éjfélig, és igazam volt, a családi kriptánál kötöttem ki. Hát, elég sötét van itt.
Á, találtam egy gyertyát, ami meg van gyújtva… Várjunk csak, miért van meggyújtva…? Lassan hátrafordultam, és kis híján szívrohamot kaptam, amikor megláttam magam előtt az évszázadok óta halott nagyapámat, Vlad Tepest. Éjfél volt…
Minden elhomályosult előttem, csak annyira emlékszem, hogy Vlad valamit suttogott a fülembe, de nem tudom, hogy mit.

2013. szeptember 14., szombat

Kedves Naplóm!
Reggel a saját szobámban ébredtem. Olyan volt, mintha a tegnap éjszakai képfoszlányok nem is lettek volna valódiak, csak a képzeletem szüleményei, az agyam fantazmagóriái, de amikor megfordultam, rá kellett jönnöm, hogy nincs akkora szerencsém, hogy csak álom legyen az egész, mert Vlad aki már vagy 1476 óta halott, vagyis ötszázharminchét éve, ott állt az ágyam mellett bár nem vagyok biztos benne, hogy a matektudásom] olyan jó kora reggel. Azt hiszem, el fogok ájulni…

Nem tudom milyen hónap milyen napja

Kedves Naplóm!
Mi történt velem? Mi ez a sok megmagyarázhatatlan, szürreális dolog, ami mostanában velem történt? Körülnéztem, hogy hol vagyok. És rá kellett jönnöm, hogy a kriptában vagyok, és egy koporsóban fekszem, még mindig a selyempizsamámban…

Hirtelen feltűnt Vlad alakja a sötétben.
– Jó reggelt, angyalom! – mondta nekem, szinte csontig hatoló nyugalom áradt belőle.

Nem tudom, mit kellett volna mondanom vagy tennem. Teljesen tanácstalan voltam, nem hiszem, hogy sűrűn megtörténik az emberrel, hogy az évszázadok óta halott őse egyszer csak kikel a sírjából, és elrabolja őt, bár nem volt egészen tiszta a kép, hogy mi is történt velem az elmúlt néhány napban. Hogy meddig lehettem eszméletlen, azt nem tudom. Vlad csak nézett kiismerhetetlen ábrázattal, nekem meg meghűlt az ereimben a vér, és azt is meg merem kockáztatni, hogy az előbb, amikor a szemébe néztem, megállt bennem az ütő… Amikor jobban megnéztem, nem volt pulzusom, és a szívem sem vert, azt hittem, meg fogok őrülni, ha ez így folytatódik, és megint magához hívott a jótékony sötétség…

Még mindig nem tudom, milyen nap van ma

Kedves Naplóm!
– Drága angyalkám, csak hogy végre hajlandó voltál felébredni! – vetette nekem oda flegmán a Vlad.

– Bocs, csak kisebb sokkhatás ért – morogtam.

– Velem te ne szemtelenkedj! – Hangja mint mennydörgés visszhangzott a kis helyiségben. Be kell vallanom, egy kicsit megrémültem, de megembereltem magam, és kinyögtem egy normális bocsánatot.

– Légy szíves mondd el, hogy milyen hónap van! Hányadika van ma? És a legfontosabb: hol vagyunk? – kérdeztem, miközben körbenéztem a kis helyiségben. Nem volt túl nagy, de ami szemet szúrt, az a másik két koporsó volt.

– Azt hiszem, 2013-at írunk, és szeptember 17-ét. A kriptában vagyunk, te meg a koporsómban fekszel. Mit kell ezen tudni? Számodra a napok, hónapok, évek már nem jelentenek semmit. – Az utolsó kijelentésen annyira meglepődtem, hogy olyan hangot hallattam, mint aki mindjárt megfullad.

– Várjunk csak, meddig voltam eszméletlen? – 14–17-ig három nap telt el, akkor három nap nekem szinte teljesen kiesett? – Na jó, gondoljunk bele, három nap ugyebár elég sok idő, azalatt valószínű, hogy feltűnt valakinek, hogy nem vagyok a szobámban meg úgy sehol, bár ki tudja, anyámék soha nem is néznek be hozzám, a tanáromról meg ne is beszéljünk.

– Azt hiszem, az első eszméletvesztésed csak két napig tartott. Meglepően jól bírtad a vámpírrá változást, csak egyszer ordítottál fel, bár… Lehet, hogy ez csak azért volt, mert te vagy, drága lányom, az ezredik utódom, aki vámpírnak született, de az erőd még aludt, ezért meg kellett harapjalak, hogy az fölébredjen. – Mit is mondott az előbb? Azt hiszem, nem fogtam fel, szóval…

– Mi van?! – Azt hittem, megint sokkot kapok.

– Nyugodj meg, kedvesem! – szólalt meg negédes hangon Vlad. Azt hittem, elhányom magam, de a gyomrom akkorát kordult, hogy szerintem még a pokolban is meghallották. Én, aki még soha nem pirultam el, olyan vörös voltam, mint egy paradicsom, sőt még rosszabb. Még jó, hogy a kriptában nem volt tükör, így nem láthattam a szégyentől égő arcomat.

– Jaj, bocsáss meg nekem, elfelejtettem, hogy ébredés után hatalmas éhség lesz rajtad úrrá! – És tényleg úgy nézett, mint aki sajnálja, én meg kistányérnyi szemekkel bámultam rá…

– Ezzel azt akarod mondani, hogy meg kell ölnöm egy embert vagy egy szerencsétlen, védtelen állatot? – kérdeztem egyre jobban elsápadva.

– Pontosan – felelte ridegen, és én elkezdtem sírni, nem csak azért, mert gyáva vagyok, hanem mert szeretem az állatokat. Az embereket már kevésbé, de én soha nem tudnék megölni egy ártatlan állatot se. Reménykedve elkezdtem motyogni, miközben bőgtem:

– Ál… ál… állatot ne… nem ölök meg! – mondtam sírva, mégis határozottan, amivel láthatóan megleptem Vladot.

– Ahogy gondolod, de ha nem eszel, meg fogsz halni, és hidd el, te ezt sem akarod – mondta érzelemmentes hangon. Én meg még elszántabb lettem.

– Induljunk! – nyújtotta felém a kezét, én meg úgy néztem rá, mint borjú az új kapura, aztán eszembe jutott, hogy még mindig a koporsóban fekszem. Felültem, és elfogadtam a segítségnyújtását.

– Nekem át kell öltöznöm – mondtam komolyan, mert ugyebár nem akartam véres ruhában kimenni az utcára. – Nappal van vagy éjszaka? – Fényes nappal egy újonc vámpírlány és egy középkori vámpír a kastélyban is érdekes látvány lett volna.

– Tőlem átöltözhetsz, de senki nem fog ezzel foglalkozni éjszaka. – Nagyon tenyérbemászó volt ez az udvariaskodó modor, de mit vár az ember egy több mint ötszázharminchét éves hullától? Felmentünk a titkos átjárón egészen a könyvtárig, onnan pedig a szobámba, ami akkora volt, mint egy nagyobb lakosztály különleges gardróbszobával. Kivettem a kedvenc Goth Lolita ruhám, csizmám, kalapom és csipkekesztyűm. Hát igen, én egy ízig-vérig Lolita lány vagyok, és azon belül is Goth Lolita, de a Sweet Lolita stílust sem vetem meg. De eltértünk a tárgytól. Miután felöltöztem, és kisétáltam a gardróbszobából, megfogtam csipkés, fekete esernyőmet, és intettem nagyapámnak, hogy kövessen. A szobámban volt egy másik, titkos átjáró, amiről már régóta tudtam, de most kellett először használnom. A hátsó kertben kötöttünk ki, onnan elindultam a hátsó kapuhoz. Kinyitottam az esernyőmet, amint kiértünk a kertből. Nagyapám is megszólalt végre.

– Látom, ismered a titkos utakat, amik kivezetnek a házból. – Szemében elismerést véltem felfedezni, de lehet, hogy csak a képzeletem szórakozott velem, bár ki tudja, mi járhat a fejében egy ősi vámpírnak, azon belül is egy nemesnek.

– A közeli városba megyünk – mondtam ellentmondást nem tűrő hangnemben. Ami meglepett, az az volt, hogy nagyapám csak beletörődően sóhajtott egyet utasítható hangom hallatán. Az volt a furcsa, hogy nem féltem tőle egy kicsit sem, pedig az elején nagyon megrémültem, hiszen mégiscsak ő a „karóba húzó”. Elkezdtünk lefelé sétálni a városba. Hát igen, a kastély egy hegyoldalon van, a város meg alatta. Mikor leértünk, elkezdtünk mászkálni a kihalt utcákon. Egyszer csak megszólalt az én imádott nagyapám, és én érdeklődve odafordítottam a fejem.

– Ahogy gondolod, de lenne egy apróság: nem csak én ébre… – De nem tudta befejezni mondandóját, ugyanis egy velem körülbelül egykorú, megjegyzem, nagyon cuki srác épp rám esett az egyik tetőről. (Mikre tudok én gondolni ilyen helyzetben is!)

– Nagyon sajnálom, kisasszony – mondta udvariasan, miközben segített felkelni a földről. Lesöprögettem a ruhám, közben a srác egy kicsit megbámult. Hát igen, nem vagyok átlagos látvány, éjfekete hajam van, ami leér a csípőmig. Százhatvanhét centiméter magas vagyok, és most már vörös szemű – eddig nagyon világos kék szemem volt, de ez lényegtelen, és mellesleg loli stílusú.

– Valami baj van? – kérdeztem meg, mire hirtelen összeszedte magát, és megszólalt.
– Nem, semmi, csak keresek valakit. – Kíváncsi voltam, kit kereshet egy tetőn, éjszaka, a kihalt utcán.

– Értem, akkor szia, további jó keresgélést! – Látványosan pukedliztem egyet, és ahogy láttam, egy kicsit elpirult jelenetem nézve, amin magamban jót nevettem.

– Szia, remélem, még találkozunk! – És kezet csókolt. Most rajtam volt a pirulás, de reméltem, hogy nem vette észre, milyen hideg a kezem, bár volt rajtam egy kisebb, fekete csipkés kesztyű. Jé, észre se vettem, hogy Vlad eltűnt, csak akkor, amikor hirtelen előttem termett. Nem mondom, meglepődtem, hogy ilyet is tud ez a vén csont, de ki tudja, mikre képesek még a vámpírok. Vajon én is tudok ilyeneket? És tényleg igaz lehet, hogy a vámpírok denevérré változnak, vagy az csak mese? Hmm, egyszer majd megkérdezem tőle.

– Amúgy mit szerettél volna mondani, mielőtt az a srác rám esett? – kérdeztem egy kicsit túl nyugodtan, mintha nem érdekelt volna, pedig nagyon is érdekelt. Csak fel ne tűnjön neki, hogy érdekel a mondandója, mert még elbízza magát.

– Csak annyit, hogy nemcsak én ébredtem fel régóta tartó álmomból, hanem a híres vámpírvadász, Abraham van Helsing is visszatért az élők közé, hogy befejezze, amit elkezdett, és most az ő leszármazottjával találkoztál, drága Alice – közölte velem tényszerűen, hogy az a helyes pasi nem lehet az enyém. Pedig milyen finom illata volt a vérének! Ezekre a gondolatokra megint hatalmasat kordult a hasam.

– Jössz, kedveském? – mondta nekem negédes hangnemben, viszketett a tenyerem, hogy felképeljem hőn szeretett Vlad bácsi. Na jó, csöpögött minden egyes szavam a gúnytól. – Vagy inkább éhen halsz?

– Örülnél neki, igaz? De… – hatásszünet – el kell szomorítsalak, nem akarok éhen halni. – Közben ártatlanul pillogtam, mint egy kis angyal. Hehe, angyal, érdekes, talán régen az lehettem, mielőtt a nagymamám meghalt, azóta inkább egy démonra hasonlítok.

– Akkor gyere! – Követtem, és megéreztem, hogy nem messze tőlünk egy részeg ember felsértette a lábát, és vérzik. A nyál összefutott a számban, és elkezdtem gyorsabban sétálni, de még mindig kihúzott, egyenes háttal. Mikor odaértem, láttam, hogy egy harminc év körüli, részeg pasi az, és kedvesen megszólaltam:

– Segítsek, uram? – Fú, hogy tudtam ilyen hangszínt megütni?! Ez nekem fájt. De a férfi csak bólintott, annyira még nem lehetett részeg, mert tudott értelmesen gondolkodni, legalábbis szerintem, a lényeg az, hogy éreztem a vér csábító illatát, ami egyre csak vonzott, mint a mágnes. Éreztem, ahogy szemfogaim megnyúlnak, és a szemem elkezdett vérvörösen izzani. Felsegítettem a férfit, és odahajoltam a nyakához, először csak végignyaltam az ütőér mentén a bőrét, majd beleharaptam. Szinte hallottam, ahogy a fogaim átszakították a nyakán a bőrt, kortyoltam belőle párat, és elöntött a vérszomj.

Sötétvörös aura kezdett körvonalazódni a testem körül, és szemeim még jobban felizzottak, szinte világítottak a sötét, kihalt utcán, ahol csak pár fiatal álldogált – az utca végén, a sikátor mellett megvoltak a következő áldozati bárányok. Kiszívtam áldozatom minden csepp vérét, és elkezdtem szép lassan közeledni az öttagú csoport felé. Nem hiszem, hogy észrevették volna az előbbit. Nem is láttak, annyira bele voltak merülve a beszélgetésbe és a piájukba. Könnyű volt elintézni ezeket a kis férgeket. Negédes mosolyra húztam ajkaimat lenyalva róluk első áldozatom vérét. Szemfogaim még mindig meg voltak nyúlva.

– Sziasztok, fiúk, én is csatlakozhatok? – Szinte szétvetett a vér utáni sóvárgás, de még tartottam magam, visszafogtam vörösen izzó aurámat, nehogy elszaladjanak félelmükben. Bár a félelmük jogos volt…

– Gyere ide, cicababa! – suttogta nekem az egyik, én meg odamentem mellé, mint egy engedelmes kiskutya, éreztem, ahogy átkarolja a derekam, de nem foglalkoztam vele. Majdnem elhánytam magam, de hatalmas önuralmamat megcsillogtatva kibírtam. Közelebb hajoltam hozzá, vagyis inkább a nyakához, és hirtelen beleharaptam, de csak finoman, nehogy megtudja, mire készülök. A fiú meglepetten felnyögött, de nem taszított el. Vérszomjas mosolyra húztam ajkaimat, és még egyszer beleharaptam, de most sokkal erősebben. Tiltakozni sem maradt ideje, mert már nagyokat kortyoltam a véréből ügyelve arra, hogy egy csepp se menjen a ruhámra. A társai csak akkor vették észre piától való kábultságuk miatt, amikor már minden csepp vérét kiszívtam áldozatomnak, és élettelenül terült el lábaim előtt.

– Ti következtek – mondtam sejtelmes hangon, szinte suttogva.

– M… mi a fene vagy te?! – kérdezte az egyik remegő hangon, én csak mosolyogni tudtam. A félelme nem volt alaptalan.

– Szerinted mi vagyok? – kérdeztem szinte már túlontúl nem e világi hangon. De mielőtt válaszolni tudott volna, a nyakára tapadtak az ajkaim, és éreztem, ahogy a friss vér végigáramlik az egész testemen ezzel felforrósítva jéghideg bőrömet. Megborzongtam, és még jobban szívni kezdem áldozatom vérét. A másik hármat hamar elintéztem, és még a ruhám se lett piszkos. Ezért megveregettem képzeletben a vállamat: harminc liter vért megittam, és még a ruhám sem lett piszkos – nagyon profi vagyok. Vlad szinte meg se tudott szólalni a hatalmas döbbenettől, hogy mi lehetett az a vörös aura és a vérszomjtól világító szemeim, én sem tudtam, de azt igen, hogy az eddigi nyugis életemnek vége.

– Hát ezt jól elintézted – nézett rám, én meg csak vigyorogtam, fogaim immáron normális méretűek voltak. Hirtelen zajt hallottam, és éreztem, hogy a vámpírvadász itt van, ezért gyorsan bevetettem színészi tehetségemet, és elkezdtem műsírni, vagyis jobban mondva bőgni, és átkaroltam magamat karjaimmal a térdem előtt, és előre-hátra hintáztam. A fiú odajött hozzám, és átkarolta a vállam. Vlad természetesen elhúzta a csíkot, nehogy észrevegye őt a vadász.
– Mi történt ezekkel a szerencsétlen emberekkel? – kérdeztem elhaló hangon, már-már úgy, mint egy halott. Ja, az is vagyok. Megint elfojtottam egy vigyort.

– Ezt egy vámpír művelte… – Sziszegte a mondatot, akár egy kígyó. Na, annyira nem voltam vagyis vagyok rossz, vagy mégis? Hirtelen rosszul lettem, és eszméletemet vesztettem.